Alapi László klubtagunk vendégírása

Irezumi

Az irezumi (入れ墨, 入墨, 紋身, 刺花, 剳青, 黥 vagy 刺青) japán kifejezés arra a folyamatra utal, amikor a tintát a bőr alá juttatják, ezzel maradandó nyomot hagyva. Maga a szó többféleképpen írható, a legsűrűbben használt a 入れ墨 vagy 入墨, ami szó szerint a tinta behelyezését jelenti. 紋身 (olvasd: bunsin) a "test díszítését", míg a 剳青 karakterek egy kicsit szentimentálisabban megfogalmazva a "maradni" vagy "megmaradni" és a "kék" vagy "zöld" szavakra utalnak.

Az Irezumi készítésére használt anyagok és eszközök mind-mind egy tradicionális séma alapján elfogadott és működő rendszer volt és ma is az! Az Irezumi készítéséhez használt magas növényi pigment tartalmú (AOIKIDO) -szilárd, fekete színű tömbök elkészítését is tradíció övezi.

A japán tetoválások története

A spirituális és díszítő célzatú tetoválások múltja Japánban egészen a Dzsómon, vagy paleolitikus korig (kb. Kr.e. 10000) nyúlik vissza. Egyes tudósok azt állították, hogy a korból származó figurák arcán és testén talált jellegzetes zsinórszerű minták a tetoválás akkori formái, ám ez az állítás korántsem volt egybehangzó. Ennek ellenére valóban fellelhetünk hasonlóságokat ezen minták és egyes - a Dzsómon-korral egy időben létező - kultúrák tetoválási szokásai között. Az ezt követő Jajoi-korban (kb. Kr.-e. 300 – Kr.u. 300) a Japánba látogató kínaiak megfigyelték és feljegyzéseket készítettek a tetoválásokról. Úgy hitték, ezek a motívumok spirituális erővel bírnak és státusszimbólumként is működnek.

A Kofun-korban (Kr.u. 300–600) negatív dolgok kezdtek kapcsolódni a tetoválás fogalmához. A rituális és státuszjelölés helyett a tetoválásszerű jelek büntetésként leginkább bűnözőkre kerültek.

Ainu tetoválások

Az ainuk, Japán őslakosai a tetoválásokat díszítő és társadalmi eszközként használták. Ez azonban nem játszott szerepet az irezumi kifejlődésében.

Az Edo-korig (Kr.u. 1600–1868) a tetoválások funkciója bizonytalan volt. Jórészt még mindig büntetésként használták, de itt-ott előfordultak dekoratív szándékkal is. Ennek ellenére ez volt az a kor, mikor a szimplán díszítésként készített és viselt tetoválás kultúrája egy művészeti ággá kezdett fejlődni. Ez annak köszönhető, hogy az ún. fadúcos nyomtatás (lásd: ukijo-e) is fejlődött és kiadták a népszerű kínai novellát, a Szuikoden-t, egy történetet lázadásról és bátorságról, aminek illusztrációiban hősies férfiakat láthatunk, kiknek testét sárkányok és más mitikus lények, virágok, vad tigrisek és vallási alakok képei díszítették. A novella azonnali sikert aratott, és a kereslet az efféle tetoválások iránt jelentősen megnőtt.

A művészek, akik eddig a fadúcos nyomtatással foglalkoztak, tetoválni kezdtek. Ehhez használt eszközeik többsége a fafaragáshoz használt dolgokból került ki, beleértve a karcoláshoz használt tűt, vésőt, és nem utolsósorban azt az egyedi tintát, amit Nara tintaként ismerünk, és a bőrbe tetoválva kékeszöldre változik. Tudományos vita folyik arról, hogy pontosan kik is voltak e tetoválások viselői. Egyes tudósok azt állítják, hogy az alacsonyabb osztályba tartozók hordták - és fitogtatták - őket, míg a másik oldal szerint a gazdag kereskedők - akik nem kérkedhettek vagyonukkal a törvény szerint - a ruhájuk alatt hordták a drága remekműveket. Bizonyos az is, hogy a tűzoltók is előszeretettel tetováltattak bátorságot szimbolizáló alakokat, egyfajta spirituális védelem eszközeként.

Tetoválás a modern Japánban

A Meidzsi-kor elején a japán kormány meg akarta őrizni jó hírét és ugyanígy jó benyomást akart tenni a Nyugatra, ezért törvényen kívül helyezte a tetoválásokat, így azokra végleg ráragadt a bűnözés bélyege. Ennek ellenére sok külföldi érkezett Japánba, hogy tehetséges tetoválóművészek kezei közé kerülhessen, így a hagyományos tetoválás a "színfalak mögött" folytatódott. 1948-ban a megszálló erők legalizálták a tetoválásokat, de továbbra is megmaradt a bűnözőkhöz való asszociáció. A bűnözők alatt leginkább a jakuzát értjük, a közismert japán maffiát, és sok helyen (például nyilvános fürdők, edzőtermek, gyógyfürdők) a mai napig tiltják a tetoválással rendelkező vendégeket.

Annak ellenére, hogy nyugati hatásra a tetoválások a japán fiatalok körében is népszerűvé váltak, a köztudatban még mindig rossz dologként szerepelnek. Az Egyesült Államokkal szemben Japánban még egy tetoválószalon keresése is nehéznek bizonyulhat, tekintve hogy ezeket rendszerint nagyon turista- és amerikai hadsereg-barát területekre teszik. Kunihiro Simada, a Japán Tetoválás Intézet elnöke azt nyilatkozta, hogy napjainkban a kormány elnyomásának köszönhetően körülbelül 300 tetoválóművész dolgozik Japánban.

Az országon belül a tetoválásoknak még politikai következményei is vannak. 2012-ben Toru Hasimoto, Oszaka miniszterelnöke egy kampányt indított, amiben arra buzdította a japán cégeket, hogy szabaduljanak meg tetoválásokkal rendelkező alkalmazottjaiktól. Egy cikk ezt írta Hasimotoról: "Azon dolgozik, hogy beismerésre kényszerítse a dolgozókat, ha tetoválásuk van. Ha van nekik, távolítsák el, vagy keressenek munkát máshol." Hasimoto nézetei gyorsan befogadásra találtak, sok nagyobb cég ugyanis már nélküle is "tetoválás-fóbiás" volt, így egyértelműen a miniszterelnök oldalára álltak. A modern japán tetoválások hasonlóképpen készülnek, mint az európaiak. A tradicionális irezumival ellentétben, ahol a legtöbb tervezés, döntés a művészre marad, a vendég egy saját maga által választott mintát visz, vagy a szalonban helyben dönti el, hogy mit szeretne. Sok japán tetováló a tradicionális módszer mellett sok stílusban jártas, ezzel egy széles választási lehetőséget adva a kliensnek, a tribáltól kezdve a modern stílusokig. A modern tetoválások géppel készülnek, ahol a gépbe helyezik a tintát, van a tű hegyét mártják abba. A minőség, amit kiadnak a kezük közül, enyhén borsos áruk ellenére keresettek és csodálni valók rengeteg ember számára. Annak ellenére, hogy milyen erős diszkriminációval szembesülnek a tetovált emberek Japánban, még mindig ez az egyik legjobb hely a világon, ha minőségi tetoválást szeretnénk.

Míg a modern tetoválások nagy része mechanikusan történik, az irezumit még mindig kézzel készítik, hagyományosan, kis véső-szerű eszközökkel. Azok a specialisták, akik az ősi tetoválások vonalát viszik tovább, leginkább Tokió-n kívül helyezkednek el. Az irezumi művelete fájdalmas, időigényes és drága: egy ún. body suit (a karokat, hátat, a lábak felső részét és a mellkast fedi, egy függőleges csíkban helyet hagyva a test közepén) akár 5 évbe is telhet, és milliókat is elkérhetnek érte. Japán egyik jelenleg legismertebb tetoválója Horijosi III. (a számból láthatjuk, hogy ő mestere nevét viseli.) Ő egy szintén legendás tetováló, Horijosi I. keze alatt kezdett tanulni, 25 éves korában. Új munkákat már nem készít, hanem kliensei jelenlegi tetoválásainak befejezésén dolgozik. Mielőtt tetoválóművész lett volna, a jakuza tagja volt. Ő ezt nyilatkozta a The Japan Times-nak: "A teremtmények, amiket rajzolok, csak valaki bőrén kelnek életre. Éppen ezért nem mutatom be "művészetként" a terveimet. Csak szórakozásból rajzolok és hogy mintával tudjak szolgálni a klienseimnek, ha új dizájnt akarnak választani. Az ábrázolt teremtmények elállítják a vendég lélegzetét, ha egyszer a bőrére kerülnek - és ezután a kettő együtt, összhangban lélegzik. Az emberi történelem megváltoztatja a kinézetét az állatoknak és növényeknek amiket rajzolok és amikor az őket viselő ember meghal, ők velük halnak."

A tetoválás folyamata

Ha valaki egy ilyesmi tetoválásra vágyik, lehet, hogy nem lesz könnyű dolga. A legtöbb tradicionális (és nem elsősorban kiváló) művész meglepően visszavonuló, nem reklámozza magát.

A művész évekig gyakornokként dolgozik egy mester szárnyai alatt. Az is előfordul, hogy egy fedél alatt élnek. Több évet tölthet takarítással, megfigyeléssel, az eszközök előkészítésével, és csak és kizárólag a saját bőrén gyakorolhat, mielőtt bármilyen klienst tetoválhatna. El kell sajátítania az egyedi árnyékolási technikákat, hogy hogyan tetováljon kézzel (értsd: gép nélkül) és kreálja meg a tetoválásokat, amiket a kliensek kérnek tőle. Legtöbbször művésznevét a mesterétől kapja, az esetek nagy többségében a "hori" (karcol, vés) szó szereplésével és a mester nevének egy részével (például Horijosi, Horibaku, Horikicune), de az sem ritka, hogy teljesen átveszi a mester nevét, és II. vagy III. stb. lesz. Egy átfogó konzultáció után, amiben átbeszélik, hogy a kliens milyen mintákat kíván (legtöbbjük férfi, de nők is viselnek irezumi-t), megkezdik a körvonalak kidolgozását. Ez egy alkalommal történik, szabad kézzel (értsd: vázlat nélkül) és több órába is telhet. Miután kész a körvonal, a színezés és árnyalás hetente történik, amikor a kliens pénztárcája is engedi. Amikor elkészül az egész, a művész "aláírja" művét egy erre szánt helyre, legtöbbször valahol a háton. A hagyományos tetoválások viselői aligha engedhetnek meg maguknak mást. Titokban tartják sokszor elképesztően kidolgozott tetoválásaikat, mivel a japán társadalom még mindig a bűnözés szimbólumaként látja a test efféle díszítését. A sors iróniája, hogy rengeteg yakuza és más bűnözők pont ebből az okból kifolyólag kerülik a tetoválásokat.

Motívumok

Néhány népszerű alak, amiket felhasználnak a tetoválásokhoz:

• mitológiai szörnyek: sárkányok, kirin (sárkány és unikornis keveréke), komainu (oroszlán-kutya), főnixek 
• állatok: madarak, koi halak, tigrisek, kígyók
• virágok: cseresznyevirág, lótuszvirág, krizantém
• más növények: bambusz, juharfalevél, folklór és irodalmi karakterek, például a szuikoden-ből képek a "lebegő világ"-ból, ukijo-e nyomatok által inspirált gésák.
• szamurájok, buddhák és buddhista istenségek: mint például kannon sintó kamik (istenségek), vagy tengu
• a hátterek: felhők, hullámok, a szél, tűz, víz és föld illusztrálásai.

Mit jelenthet a tetoválás?

Mindennek jelentése van az ősi művészeti vonalakban! Persze az is számít, hogy mit teszünk szereplőként egy adott munkába, műbe.

Ponty: Az egyik leggyakrabban előforduló szimbólum, a japánok a folyón felfelé úszó pontyot nagyon erős és bátor állatnak tartják, ezen kívül beszélik még róla, hogyha egy halász kifogja, akkor igazi harcos módjára, reszketés nélkül várja a halált. Ennek megfelelően a japán tetoválásban az erő és a kitartás szimbólumává vált.

Sárkány: A nyugati mondavilággal ellentétben keleten a sárkány pozitív szimbólumnak számít. Vízben, felhők között vagy ezek felett uralkodva segíti az embereket. Az ötszáz évnél idősebb sárkányoknak színes pikkelyeik, az ezer évnél idősebbeknek színes, tollas szárnyaik vannak. A boldogság, az erő, s amint a víz szimbóluma, úgy a kifogyhatatlan bölcsességgé is. Gyakran ábrázolják lángoló végtagokkal. A csukott sárkányszáj jelképezi, hogy a gonosz előtt zárva van, a nyitott, hogy épp akkor engedi ki magából.

Tigris: Gonosz, szerencsétlenséget hozó állat, amelyet általában karon ábrázolnak. Gyakran a másik karra sárkányt tetováltatnak, ezzel is jelképezve az egyensúlyt jó és rossz között.

Kígyó: Természetfeletti képességekkel bíró lény, képes esőt fakasztani, illetve felvenni egy bosszúszomjas, féltékeny nő alakját. Ambivalenciájára utal, hogy a kígyótetoválás véd a balszerencsétől, betegségektől is.

Teknős: A hiedelem szerint tízezer évig él, így nem csoda, hogy elsősorban hosszú élet és a bölcsesség szimbólumaként tartják számon. A minogame olyan teknős, ami annyira öreg, hogy hínár nő ki a hátából.

Cseresznyevirág: A Japán egyik fő szimbólumának számító cseresznyevirágok a tavasz, a múlandóság jelképei. A törékeny virágok a gyorsan elmúló életet, de egyben azt is mutatják, hogy minden nap teljes, boldog életet kell élni.

Krizantém: A Japánban császári jelképnek számító krizantém a hosszú életet és az elmúlást jelenti. Ezek a virágtetoválások sosem mennek ki a divatból, a szépség és az esztétikum, általánosabban a kultúra és a művészet szimbólumai.

Miből készül a festék?

A tetoválófestékek többségében kimutatható a nehézfémek jelenléte, ezért mielőtt rászánnánk magunkat egy ilyen nehezen megmásítható döntésre, érdemes tájékozódni az adott tetoválószalonban az anyag összetételéről, hogy megelőzzük a fémallergiára adott reakciókat. A színes képek kialakítása megkerülhetetlenné teszi a nehézfémek alkalmazását. Tipikus mérgező fémek az egyes színeknél: sárga – kadmium, kék – kobalt, vörös – higany-szulfid, zöld – króm. A barna szín nemcsak barátságos, de a fémje sem mérgező: vas-oxid. A fehér titánból vagy cink-oxidból készül. 

Az autentikus japán tetoválás

Ami a japán tetoválás, a tebori (testvésés) technikáját illeti, teljesen másképp készül, mint a nyugati tetoválások. A tetoválómesterek kilétét, ugyanígy a tetoválószalonok hollétét legalább akkora titok övezi, mint szerzeményeik lehetséges értelmét a laikusok körében. A tebori kifejezés nemcsak a tetoválás bőrbe juttatásának módjára, hanem az ilyen technikával készített bőrfestmények témáira, ábráira is utal. Egy-egy bőrbe vésett minta mögött nem pusztán a viselő személyisége, gondolkodásmódja, hanem egy egész közösség élményrendszere és hosszú évek történelmi hagyatéka rejlik. Egy tebori kép elkészítése nagyon fájdalmas és hosszas tevékenység. A tetoválómester először felviszi a bőrre a tintát, majd bambuszpálcájával apró szúrásokat ejt a bőrön, ezáltal a tinta bekerül a bőr alá, és az így megkapott kontúrokat a bőrfestés egy későbbi szakaszában, akár színes tintát is alkalmazva tölti ki véglegesen. Egy-egy munka nem ritkán több hétig is készül, attól függően, milyen nagy a kép, és mennyire tehetős a megrendelő, nem is elvárás az egy összegben fizetés, a hosszú távon tervező kuncsaft meg is szakíthatja a megfestését, és tetszőlegesen dönthet a kép további sorsáról. De nem árt sietni, mert az évek haladtával nem csak szellemünk, bőrünk is veszít rugalmasságából, és ki tudja, mivé alakul a szépen megtervezett, de csak töredékében megvalósított testfestményünk.

Japánban, megannyi egyéb szokáshoz és módszerhez hasonlóan, a tetoválás folyamata is eltér a nyugati világétól. Egy-egy bőrbe vésett minta mögött nem pusztán a viselő személyisége, gondolkodásmódja, vagy az adott pillanatban az illetőre tört leküzdhetetlen tetoválhatnék rejlik - sokkal inkább egy egész közösség gondolatrendszere, hierarchikus hálója; és hosszú évek történelmi hagyatéka.

A japán stílusú, tradicionális tintafelvivő ecsettel festett tetoválásra a 手彫り(tebori) szót használják. Szó szerinti jelentése "testvésés". Ez egyrészt a tetoválás bőrbe juttatásának módszerére, másrészt az ilyen technikával készített bőrfestmények témáira, ábráira utal.

Egy tebori kép elkészítése egy bambuszpálcával és az arra erősített apró tűköteggel történik. A tetoválómester először felviszi a bőrre a tintát, majd apró szúrásokat ejt a bőrön, ezáltal a szumi ( a tinta) bekerül a bőr alá. Az így megkapott kontúrokat a bőrfestés egy későbbi szakaszában töltik ki, akár színes tintát is alkalmazva. Manapság gyakori, hogy bambusz helyett acélpálcát használnak, ám a tebori esetében a géppel történő tetoválás kizárt (ezt egyébként "kikaiborinak", azaz gépvésésnek hívják). Egy-egy ábra elkészítése több hetet is igénybe vehet, attól függően, milyen nagy a kép, milyen színekben akarja a vendég elkészíttetni, illetve függ anyagiaktól is, hiszen roppant költséges munkáról van szó. Általában nem előre, egy összegben kell fizetni, hanem minden alkalomért külön - így egy ábra készítése félbeszakadhat, ha nincs anyagi keret rá, ám folytatható, ha az összeg újra rendelkezésre áll.

Mesterré egy hosszú éveken át tartó tanulási folyamat végén válhat valaki. Először is keresni kell egy tetoválóművészt, aki hajlandó a tanoncot szolgálatába venni. Itt először a mindennapi munkákba való besegítés a feladata - rendrakás, a tinta előkészítése és elpakolása, takarítás, stb. Később saját tintapálcával kell gyakorolni, persze nem vendégen - szó szerint saját bőrén kell megtapasztalnia a munka fortélyait, és a mesterétől ellesett ábrák elkészítési módszereit. Mikor a tanítvány készen áll, mestere új nevet ad neki, mely általában két jelből áll. Az egyik jel a mester nevének egyik jele - így ügyelve a hagyományozódásra -, másik egy, a mester által kigondolt jelző.

A folyamat legnehezebb lépcsőfoka talán az első - a mester felkutatása. A tetoválómesterek ugyanis leggyakrabban nem lépnek nyilvánosság elé művészetükkel - szájról szájra terjed egy-egy festő léte és munkássága a kuncsaftok között.

A tebori technikával készített tetoválások témái és ábrái hasonlítanak, ugyanis valamennyi tradicionális, a japán mondákban vagy fametszeteken megjelenő ábrákat és természetfeletti erővel bíró lényeket ábrázol. Bár a téma hasonló, minden tetoválás egyedi, hiszen a japán mondavilág dúskál a természetfeletti, mesés lényekben, ezek variációja pedig szinte végtelen. (A leggyakoribb ábrákkal egy következő bejegyzésünkben foglalkozunk.) Az ábrák térség, műhely vagy a megrendelő igényei szerint változnak.

Amint azt a korábbiakban írtam, a japán tradicionális tetoválás eredete a japán történelem Edo- korszakára tehető. 1603-ban Japán akkori uralkodója, Tokugawa Leyasu, Edo-t (ma Tokió) jelölte ki kormányzatának központjául. Az ezt követő kétszáz évben a kiépített feudális rendszer stagnálni kezdett és a felsőbb osztályokkal szemben Edo köznépe elkezdte magának kialakítani saját, egyedülálló, független kultúráját.

Visszautasítva a szamurájok évszázadokig visszamenő konfuciuszi eszméire alapozott erkölcsi felfogását, Edo városának lakói egyre növekvő mértékben kezdtek hódolni a mulatságos „tanka” daloknak, felvilágosult írók könyveinek, képeskönyveknek, művészeti alkotásoknak, novelláknak, drámáknak és a színház élvezeteinek. Ezek a művészeti ágak, és egymással való összefonódásuk Edo hétköznapi embereinek kulturális kifejezési eszközeivé váltak.

Így aztán Edo társadalma fejlődésnek indult, az átlagemberek, a munkásosztály mentalitása megváltozott, öntudatukra ébredtek, mely által büszkeségük is előtérbe helyeződött. Néhányan Edo – főként munkásosztálybeli – lakói közül elkezdték rituálisan, nagy fájdalmak között tetoválni magukat a japán folklór mintáit alapul véve úgy, mint sárkányokat, óriáskígyókat, kínai oroszlánokat, vallási figurákat stb.

Azok, akik ezeket a tetoválásokat kivitelezték az ún. ukioye fafaragó művészek voltak, akik egyszerűen hosszú, hegyes tűkre cserélték favéső szerszámaikat. Ezek közül a fafaragó mesterek közül kerültek ki később azok, akik csak a tetoválásra kezdtek specializálódni és minden idejüket a tetoválásnak szentelték. Ennek a hosszú folyamatnak az eredménye a horimono néven ismert tradicionális japán művészeti ág.

Több írásos feljegyzés rámutat, hogy Edoban 1830-tól formális összejöveteleket tartottak a tetoválás rajongóinak.

Annak ellenére, hogy manapság mind Japánban mind a nyugati társadalmakban népszerűek a tattoo expo-k, a tény, hogy Edoban már több mint 150 éve rendeznek ilyen „expo”-kat, bizonyítja a tradicionális japán tetoválás hosszú évekre visszanyúló gazdag történelmét.

A kor leghíresebb japán tetováló művésze, akit még a tengerentúlon is jól ismertek, Horiuno volt. 20 évesen már tetovált, de csak 40 éves korában kezdett komolyan foglalkozni a tetoválással és egészen 70 éves koráig űzte ezt a művészetet. Munkái máig élénken élnek a köztudatban. munkásosztályának és köznépének hatalma egyre növekedett az ún. Edo-korszakban ( kb. 18. századra tehető ), a horimono-k, vagy más néven a tradicionális japán tetoválások művészi irányzatként kezdtek virágzásnak indulni és kiteljesedni. A kor tradicionális japán festményeit, fametszeteket, valamint képeskönyvek ábráit vették alapul mintaként, melyekből a türelem és kitartás rendkívüli fájdalommal járó jutalmaként létrejött a mérhetetlen szépséget jelképező tetoválás.